Morzsi naplója

 2007. december 1.

Ma reggel egy eget rázó malacüvöltésre ébredtem fel. Már megint disznótor van… Nem szeretem ezt a nagy felhajtást, az a sok ember, rohangálás, sörivás, kiabálás… már az agyamra mennek… Az egyetlen jó dolog, hogy sokat ehetek. Ja és van még egy, ami még ennél is jobb! Ma jön végre a gazdám! Általában vasárnap jönnek, ha pedig engedi az ideje, kijön egész hétvégére. Nyáron a legjobb, mikor hetekig itt van. De az a fránya iskola… Mindig arra panaszkodik. De ilyenkor… Sokat kell tanulnia, meg ideges is, és ilyenkor csak pár órát van itt. Ráadásul ki nem állhtaja a disznótorokat, de mivel mindenképp látni szeretne bennünket, ezért délután ki szokott jönni a busszal. Az lenne a legjobb, ha ilyenkor mi mehetnénk el hozzá. Igaz bennt a belvárosban egy emeleten lakik, ahol egyébként nagyon rosszul érzi magát, de legalább egész nap vele lehetnénk. Ahogy elmesélte az ottani életet… Hát nem kívánkozom oda. De ha már kijön azért, hogy velünk lehessen,

akkor aztán baromi jól elvagyunk. Végre egy kicsit megnyugodhat és nem kell állandóan a sok rosszra gondolnia. Persze így nem olyan jó, mintha sokkal kevesebben lennénk itt, de jobb mint a semmi.

 Nagyon utálom az egyik személyt, aki ide szokott jönni. Janónak hívják, és állandóan princel. Bár néha megsimogat, de nem bízom meg benne. Nem aharapom meg, mert ez nem helyes, de odavakkantok neki és morgok rá. A gazdám szerint is ha már egyszer így megsértett, akkor nem lehet benne többet megbízni. De ha helyes útra akar térni, akkor oké, de a távolság köztünk mindig megmarad. Míg nem jön a gazdám, Pötyivel és Paff-fal néha bemegyünk a konyhaasztal alá és reménykedünk, hátha valami ehető lepottyan elénk. Aztán kimegyünk és fekszünk a helyünkön. Elég hideg van, nincs is kedvünk most se patkányászni, se csavarogni. Egész délelőtt unatkozunk. De aztán 3 óra körül végre megérkezik! A 2:40-es busszal jött. Már az ajtó csukodásából sejtettem, hogy ő lesz az. Úgy örülök, mikor megérkezik! Azonnal letámadjuk, és teljesen összepiszkoljuk a ruháját. Végre! Nem kell tovább szemvedni! Ha János, vagy bárki más csak ferde szemmel néz rám, akkor úgy is megvéd tőlük! Na és mi lesz a program? Most megyünk ki sétálni? Bár ahhoz most nincs sok kedvem, hideg van a tappancsomnak. Vagy esetleg talicskázunk? Áh de most nagy a sürgés-forgás. Asszem akkor marad az, hogy bent leülünk. Mármint a gazdám leül a karosszékbe, én pedig az ölébe. Ott olyan jól és biztonságban érzem magam. Pötyi pedig lefekszik valamelyik sarokba. Most nem valami jó, mert állandóan járkálnak meg minden. Én a nyugalmat szeretem, és azt,  hogy nincsenek ennyien itt körülöttem. Néha azért rámorgok Jánosra, hadd lássa, mostmár nem olyan nagy, fél a gazdámtól. Na jó nem, de az biztos, ha engem megütne, kétszer akkorát kapna vissza. És nézzenek oda! Meg akar simogatni. Akkor most hagyjam vagy ne? Hát kicsit vonakodva, de mivel a gazdám itt van, bajom úgyse lesz. Hát nem is tudom. Mostmár biztos, hogy örökre az agyamba véstem ezt az embert, és hogy mit tett velem, de nem tudom, lehet hogy megváltozik. De a pajtásom úgysem lesz soha! Ezt már nem lehet visszacsinálni. Aki igazán szeret, az sose csinál nekem olyat, amivel elhidegíteni magát tőlem. Eddig egyetlen egy embernek sikerült ezt elérnie. A gazdámnak.